Ünnepnapok Hétköznapok

Amikor az Alba-PAOK meccsről szóló blogomat írtam nem volt  a közelemben újság, az előző esti drámai események sem voltak pontosan előttem. Először nevet sem akartam írni (az utolsó 12 másodperc eseményeire gondolok), de aztán úgy döntöttem: mégis.. Megnéztem az egyik honlapot, azon meg Hobbs neve volt. Sajnálom, és elnézést Mr. Hobbstól és az olvasóktól is. 

Egy ponttal kikapott az Alba Fehérvár kosárlabda-csapata a PAOK Szalonikitől. Sokan mondogatták másnap, hogy nem volt szerencséjük. Az igaz, hogy az életben mindenhez szerencse kell, így persze a sportban is szükség van erre. De! A saját szerencséjét mindenki a saját kezében szorongat(hat)ja. Tény: 11 másodperc volt hátra és eggyel vezetett a PAOK, de az Alba támadhatott. Felvillant az agyamban mielőtt játékba hozták a labdát a Szolnok elleni bajnoki döntő negyedik meccse. Emlékeznek? Amikor 10 másodperc sem volt a dudaszóig, Hanga Ádi kapta a játékszert, aztán a palánk segítségével akarta bedobni, de a labda a gyűrűn megpattant, és vége, a Szolnok az ötödik csatában a Tisza-parton bajnok lett. Itt nem volt akkora a tét, de most sem sikerült. Nem a palánk alatt próbáltak egy sima kétpontossal nyerni, hanem az amúgy nagyszerű Hobbs a vonalon túlról lőtt, nem talált, a lepattanó megvolt, de már nem maradt idő a dobásra. Maradt az egy pont oda. 

Ám mégis: képzeletbeli kalapomat sűrűn dobáltam a magasba, mert a csapat győzelmet érdemelt volna, mert az Alba remekelt. Őszintén: előtte gondolták, hogy a végén bosszankodnunk kell az elszalasztott lehetőség miatt? Mindenki odatette magát, mindenki igyekezett a maximumot adni. Igaz, a három légiós (Hobbs, Kemp, Moore) volt az irányt adó, a magyarok főleg igyekezetükért és egy, két villanásukért dicsérhetők. Hej, ha már megvan Vargas vízuma és játszik! Hej, ha a három spori nem fúj úgy, ahogy,  (főleg) a harmadik szakaszban! Hej, ha figyelmesebbek a srácok amikor 3 pontos vezetésnél a hajrában ketten vezették egyre a labdát, ebből pont, és nem eladott labda a vége. Hej, ha... Hej, ha bármi értelme lenne a feltételes mondatoknak... Csakhogy nincs. Tudtuk: Juhoséknek elsősorban tanulni kell ebben a sorozatban, az esetleges győzelem főleg önbizalmat növelő bónusz lenne. Nem volt a csapatnak szerencséje?  Meglehet. De 10 ponttal vezettek, s több lehetőségük is volt a győzelem kicsikarására. Nem sikerült. Kár.

Azonban biztos, hogy a társaság tanul ezekből az esetekből, és legközelebb még szorosabban markolják a lehetőséget, és élnek is vele. Rajtuk múlik. Elsősorban csak ők kovácsolhatják a szerencséjüket.

Különben meg csókoltatjuk Fortunát!

Mottó: a hír szent, a vélemény szabad

A hír: az Alba Fehérvár kosárlabdázói 18 ponttal kikaptak az Európa Kupa rajtján az orosz Nyizsnij Novgorod otthonában.

Láttuk, hallottuk: a televízió közvetítette, Dávid Kornél a kosarasokat is a soraikban tudó Alba Regia SC elnöke (a meccs szakkommentátora) meg elmondta: más ez a játék, más a sebesség, képzettebbek az ellenfél csapatának a tagjai annál, mint amihez itthon hozzászoktunk. De még mennyire másabb! Az oroszok (na jó, csak részben oroszok…) gyorsabban kapcsoltak, általában néhány tized (század) másodperccel  hamarabb érték el a labdát, ez meg elég volt, hogy ők birtokolják többet a játékszert. A fehérváriaknak akkor és ott egy jó válasza volt: Moore, Kemp, Hobbs egy az egyben verte ellenfelét, s ebből születtek a pontok. Vagy ha nem adott volt a szabálytalanságok az ellen részéről. Kár, hogy büntetőkből sokszor nem születtek pontok, a labda vagy tízszer is kiszédült a gyűrűből a dobások nyomán. És mégis… A csapat nem bukott meg, nem vallott szégyent. Még annak ellenére sem, hogy a különbség elég tetemesnek mondható. Volt tartása az együttesnek. Na ja, csakhogy: van, akinek rossz, van akinek jó a tartása és lám, ez is, az is tud járni. A csapat még lejátszik 9 meccset, elképzelhető lesz benne siker is. Őrizzék meg  a tartásukat, tegyék amit tudnak, és mindenki meglátja, később döngő(bb) léptekkel járnak majd…! 

Még hogy minden csoda három napig tart, ugyan már! Labdarúgó válogatottunk Hollandiában (le)szerepelt, azóta megvívott egy győztes csatát a világverő Andorra nemzeti csapata ellen, de még mindig a holland meccs a téma úton, útfélen. Nem szabadulunk a 8-1-es vereség rémes emlékétől. Az a meccs a hollandoknak álom, nekünk rémálom volt. Azaz a hollandoknak még csak álom sem, a pályán lévő labdarúgóik jót szórakoztak, boldogok voltak, hogy nyomasztó tét nélkül öröm focizhattak, a mieink meg csak lesték a labdát. Eleinte érdeklődve, aztán fokozatosan aggódva. Nem voltunk sehol, na. Többen kérdezik: ennyi a labdarúgásunk. Bocsánat a tiszteletlenségért, de még csak ennyi sem... A hivatását rajongásig szeretett sportújságíróként azt sem tudtam, ki az a Devecseri, és melyik csapatban játszik? Mielőtt megszólnának, megvallom, a honi bajnoki meccseket nem nézem, az újságban sem olvasom  el minden betűjét a bajnoki csatáknak. Mert csak untatna, arra meg nincs idő, hiszen az életben oly sok minden szép dolog van még. Így sport is.

Az itthonról beválogatottak többsége annyit tud, amennyit látunk tőlük, persze vannak kivételt erősítő szabályok. A külföldön játszó (?) honfitársaink. Sietve leszögezem, nem tudatosan, de a tudat allatti által irányítva a kétes helyzetekben vissza húzzák a lábukat, nem kockáztatnak. Kivéve a kivételt erősítő szabályt. Ők azok akik megsérülnek, ami nem kis vesztességgel jár a számukra. Nem feltétlen az anyagiakra gondolok, mert azt (nagyjából) a biztosító fedezi. A gond az, hogy kiesnek a játékból, és tudjuk: aki kimarad, az lemarad, és ennek már lehet anyagi vonzata is. Remélem tévedek ezt illetően..Legyen. De tessék mondani, mikor lesz e honban olyan labdarúgás, amiért érdemes stadionokat építeni, amelybe ki is mennek a zemberek, merthogy értük épül mindez? Nem inkább a szakma fejlesztésére kellene költeni a téglákra fordított milliárdjokat, mert ha e fejlődés szemmel látható, akkor a zemberek fogják kérni, óhajtani a stadionokat.

De ahhoz a gondolkodást,a  mentalitást, a labdarúgást a fejéről a talpára kellene állítani.Mert most igencsak a feje tetején áll minden! 

Mottó: a hír szent, a vélemény szabad.

A hír: a Sapa Fehérvár AV19 jégkorongcsapata történelmet írt, és először győzött a Klagenfurt otthonában.

A türelem szép emberi erény. Türelmesnek nem könnyű lenni. Napjainkban különösen nem. Rohan köröttünk a világ, mi meg csak állunk, és bámulunk, szinte beleszédülünk. Az életnek megannyi nehéz pillanata van, így az apró örömök is naggyá nőnek. Öröm lehet a szurkoló számára a sport, a kedvencek sikere. Persze a siker relatív. Példánk a jégkorong lesz, hozzunk hasonlatot e területről. A Chicago Blackhawks csapata, az NHL csúcsgárdája számára nem nagy dolog lenne a Sapa Fehérvár AV19 legyőzése, de a Sapának igenis az volt, hogy nyerni tudott Klagenfurtban, az EBEL csúcsbajnok otthonában. Na jó, kérdezhetik, de hogy jön ide a türelem, amikor e siker hallatán akár eufóriáról is beszélhetnénk? Úgy, hogy előtte három meccsből csak egy pontot szereztek a fehérváriak, és ez után, ha nem is döngve, de halkan, szinte cincogva suttogni kezdtek a vészharangok: jaj mi lesz ebből, sikertelen lesz a csapatunk? Pedig jó előre megmondták: három éves építkezés kezdődött, az első évben ne várjunk csodát. Pedig a csapat tett csodát. Emlékezzenek csak: az Ifj. Ocskay Gábor Emléktorna döntőjében svájci csapatot fektettek két vállra, az EBEL-ben meg simán verték a Vienna Capitalst. Ezek csodák. Csoda, ha türelmetlen a szurkoló? Ne legyen! Tény, a Mini Mondus városában, a világ mindenségével mérték magukat Bálizsék, de ez csak egy csoda volt. Reméljük nem három napig, hanem tovább tart majd. A hétvégén jön a Linz és a Villach. Lehet ez is, lehet az is. A sport ilyen, kiszámíthatatlan, ettől is szép. Bízzanak a csapatban, de legyenek türelmesek. Mert türelem rózsát terem. És ne feledjék: nincsen rózsa tövis nélkül… 

Vágyakozva mentünk kedd este a Prohászka templom irányába. A régóta várt Zorán koncert lesz, különleges helyszínen. Persze, hogy korán érkeztünk, hiszen szerettük volna, ha jó helyet kapunk. Nem kevés pénzért aki kapja, marja volt a székfoglaló. Szervezés, ó! Megpusziltuk ismerőseinket, aztán vagy 40 percig áhítat nélkül ücsörögtünk a kemény pad(ban)on. És végre megjelent Zorán és csapata, lelkes taps fogadta őket. Részemről akkor utoljára. Pedig kedvelem zenészként, emberként, igaz, már régóta ismerjük egymást. Művészete a fejhez, a szívhez, a lélekhez szól, intellektusa átsugárzik a hangdobozokon,élmény őt hallani. Most? Most nem volt. Ja, nem is hallottuk. Illetve hallottuk, de nem értettük. Amit hallottunk, azt meg nem értettük, hogy miért így halljuk? Visszhangzott minden, az élő beszéd valósággal hal(l)hatatlannak tetszett. Vagyis nem tetszett. Amikor beszélt az meg különösen fárasztó volt, mert legfeljebb csak sejtettük mondanivalója lényegét. Néha egy, egy villanás mutatta, olyan lenne a koncert, amilyet vártunk: varázsos, felemelő. De a technika valósággal döngölte a figyelmet, kalapáccsal ütötte a bensőt. A harmadik szám után feleségemmel indulni készültünk, mert élvezhetetlen volt az egész, jó, jó 8800 forintot fizettünk ketten a jegyért. Jobb lett volna az ablakon kidobott pénzt egy arra rászorulónak adni, legalább a segítettünk valakin érzése adott volna valami örömöt. De így? Se pénz, se posztó. Nem mentünk, mert ha mennénk, biztos megbánnánk. Megbántuk. Azt, hogy maradtunk. Tudjuk, jót akartak, Zorán mindig is kínosan vigyáz a minőségre, a nemrég vele készített interjúban mondta: zenészeivel nem csak eljátsszák a dalokat, de azzal örömöt akarnak szerezni a nézőknek. Ez most nem sikerült!. Valaki megszervezte a sorozaton belül ezt az estét és részéről kész volt minden. De! Nem lehetett volna meggyőződni arról, hogy ez a templom a magas kupolájával mennyire alkalmas az elektronikus zene (még ha unplugged jellegű is) továbbítására? Mert ha tapasztaltan megnézik (korábban több koncertjük volt templomban) egyetlen hangszer nélkül énekelt dalból is rájöhettek volna, ez a hely alkalmatlan erre. Vagy a fogadó templom részéről senki sem tudta, mi várható itt? Kérdések...

A tény ezzel szemben, sok ember kellemes várakozását rongálták (nagyon) el ezzel az estével. Mit lehet tenni?

A jövő héten megnézem az egyik dvd-jét, hogy továbbra is szeressem Zoránt. 

És az még csak pénzbe sem kerül...!

Eljött hát a (csúnya)idő. Pedig még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még(?) zöldell a nyárfa az ablak előtt, és még szeptember vége sincs. A vénasszonyok is még csak készülnek arra, hogy eljöjjön az (szép) idejük. Ideje lenne... Na, nem a vénasszonyoknak...

Fehérvár látványsportjai azonban éppen most kezdenek virulni. A Sapa Fehérvár AV19 hokisai megnyerték a hagyományos emléktornát, majd az EBEL nyitányon győztek Csehországban, Znojmóban. A kezdet jó, legyen minden jó, mert jó lesz a vége...

A Vidi(.hu) járja a maga útját, a nemzetközi kupa keserűségét feledtük, mert feledtették bajnoki sikereikkel. A pesszimisták, a kétkedők persze mondhatják, lám, lám ennyi a hazai siker értéke, hiszen a kontinens sokadik rangú csapata is kiejtette azt a nagyon drága Vidit. (Most ne feltétlenül az anyagiakra gondoljanak az utolsó két szó olvastán...) Pedig Gomes mester munkája láthatóan nem rossz. Jó, jó, sok a külföldi, kevés a magyar játékos. És mégsem ott, hanem csak itt telik dicsőségre... De az teljesen biztos, a most kétkedők között bőven lesznek olyanok, akik a Vidi majdani bajnoki címe esetén (hol van az a nyár...) megmondják, hogy én megmondtam.

A kézis csajok is győznek itthon, a kosárlabdázók meg készülnek. Csarnok nélkül, otthon nélkül, nagy feladatok előtt állva. Alakul(gat) a csapat, de még nincs készen. De még van idő. Van idő? Tavaly bajnoki címet nyertek. A jó szakmai munkának, és a jó KÖZÖSSÉGNEK köszönhetően. Nem véletlenül emeltem ki a jó közösség szót. Mert ha adott a tehetség, a szorgalom, az elvégzett munka, azzal lehet az élbolyban végezni, aztán vagy sikerül nyerni, vagy nem, sok minden befolyásolja ezt, első helyen említhetjük példának okáért a szerencsét, ami lássuk be, mindenhez szükségeltetik. Ám, ha mindeme paraméterek megvannak, megfelelnek az elvárásoknak, és ehhez jó közösség társul, akkor majdnem teljesen biztos a siker. Mert az kell, mégpedig nagyon, hogy tudjanak meghalni egymásért a pályán az ott dolgukat végzők.

De ahhoz, hogy a mindenséggel mérhessék magukat a csapat tagjai, még ennél is több kell. Ugye emlékeznek Dzsudzsák Balázs szövegére az észtek elleni 5-1-es győzelem után? Azt mondta: magunkért játszottunk. Jó. De kérdés: a románok ellen kiért játszottak? Nem lett volna jobb, ha azt mondja a siker alkalmával, hogy egymásért játszottunk, a becsületért tettük amit kellett. És ha ne adj Isten még azt is hozzáteszi, hogy a magyar labdarúgásért (ne említsük most a haza szót, mert az ebben a környezetben akár túl patetikusan hangozhatna), annak hírének javításáért labdarúgtunk, az szép lett volna.

Na de így...?

Esik az eső, ja de csúnyán esik...