Ünnepnapok Hétköznapok

Azt mondta José Gomes a Videoton-Honvéd meccs után (amit Székesfehérváron a fővárosiak nyertek 2-1-re a hét meglepetését okozva ezzel), hogy a magyar labdarúgás sok, sok tehetséggel, reményt keltő fiatallal rendelkezik. A labdarúgást irányítóknak pedig mindent meg kellene tenni annak érdekében, hogy ezek a tehetségek olyanná nőjék ki magukat, ami az adott talentumuknak megfelelő lenne. A játékvezetőknek is - szólt emígy a sugallat - védeni kellene őket, hadd játszhassanak kedvükre, mert csak akkor fejlődhetnek. Egyszerűbben szólva, ám mégis némi túlzással: ha csak valaki csúnyán ránéz a tehetségre, harsanjon a sípszó, jöjjön az enyje, bejnye, és a különböző színű lapok villanjanak a levegőben. Mert a tehetséget védeni kell. Ebben egyetértünk.

Csakhogy ezt az edzéseken kell ezt megtenni, védeni kell őket azzal, hogy fizikailag, mentálisan profi edzéseken vesznek részt, illetve megadják neki a lehetőséget a játékra a meccseken. A téttel bíró 90 percek során pedig fokozatosan terheli őket a mester, a felelősséget folyamatosan rakja rájuk, hogy képesek legyenek elviselni azt. Így az ellenfél lökéseit, ne adj Isten keménységét, durvaságát. Mert ez is benne van a futballban. Ha rögvest csicseregnek a síp mesterei, ha kicsit keménykednek velük, abból mi következhet? Hozzászoknak és mimózává válnak, és fáj nekik, ha nemzetközi mezőnyben mondjuk elsodorják őket. Kérdezzék csak Messit, C. Ronaldót és a többi naggyá lett tehetséget, mennyit kénytelenek elviselni a meccsek során? Nem panaszkodnak (na jó csak néha), felállnak mennek tovább, gólt akarnak rúgni, vagy azt elhárítani, és csak a győzelem lebeg a szemük előtt. Ezért képesek megszakadni is, ha kell. Nem ezt kellene sulykolni a tehetségeknek, és ezzel védeni az útjukat a naggyá válás során? Nem ezzel kellene óvni a játékost? És legfőképpen a magyar futballt? Mert az elkényelmesedett, elkényeztetett tehetségekkel nem jutunk messzire.

Biztos vagyok benne, hogy a Vidi mester is erre gondolt, és ha így van, akkor jól van... Ahogy az írva is vagyon: játszani is engedd fiad...

Amikor az Alba-PAOK meccsről szóló blogomat írtam nem volt  a közelemben újság, az előző esti drámai események sem voltak pontosan előttem. Először nevet sem akartam írni (az utolsó 12 másodperc eseményeire gondolok), de aztán úgy döntöttem: mégis.. Megnéztem az egyik honlapot, azon meg Hobbs neve volt. Sajnálom, és elnézést Mr. Hobbstól és az olvasóktól is. 

Egy ponttal kikapott az Alba Fehérvár kosárlabda-csapata a PAOK Szalonikitől. Sokan mondogatták másnap, hogy nem volt szerencséjük. Az igaz, hogy az életben mindenhez szerencse kell, így persze a sportban is szükség van erre. De! A saját szerencséjét mindenki a saját kezében szorongat(hat)ja. Tény: 11 másodperc volt hátra és eggyel vezetett a PAOK, de az Alba támadhatott. Felvillant az agyamban mielőtt játékba hozták a labdát a Szolnok elleni bajnoki döntő negyedik meccse. Emlékeznek? Amikor 10 másodperc sem volt a dudaszóig, Hanga Ádi kapta a játékszert, aztán a palánk segítségével akarta bedobni, de a labda a gyűrűn megpattant, és vége, a Szolnok az ötödik csatában a Tisza-parton bajnok lett. Itt nem volt akkora a tét, de most sem sikerült. Nem a palánk alatt próbáltak egy sima kétpontossal nyerni, hanem az amúgy nagyszerű Hobbs a vonalon túlról lőtt, nem talált, a lepattanó megvolt, de már nem maradt idő a dobásra. Maradt az egy pont oda. 

Ám mégis: képzeletbeli kalapomat sűrűn dobáltam a magasba, mert a csapat győzelmet érdemelt volna, mert az Alba remekelt. Őszintén: előtte gondolták, hogy a végén bosszankodnunk kell az elszalasztott lehetőség miatt? Mindenki odatette magát, mindenki igyekezett a maximumot adni. Igaz, a három légiós (Hobbs, Kemp, Moore) volt az irányt adó, a magyarok főleg igyekezetükért és egy, két villanásukért dicsérhetők. Hej, ha már megvan Vargas vízuma és játszik! Hej, ha a három spori nem fúj úgy, ahogy,  (főleg) a harmadik szakaszban! Hej, ha figyelmesebbek a srácok amikor 3 pontos vezetésnél a hajrában ketten vezették egyre a labdát, ebből pont, és nem eladott labda a vége. Hej, ha... Hej, ha bármi értelme lenne a feltételes mondatoknak... Csakhogy nincs. Tudtuk: Juhoséknek elsősorban tanulni kell ebben a sorozatban, az esetleges győzelem főleg önbizalmat növelő bónusz lenne. Nem volt a csapatnak szerencséje?  Meglehet. De 10 ponttal vezettek, s több lehetőségük is volt a győzelem kicsikarására. Nem sikerült. Kár.

Azonban biztos, hogy a társaság tanul ezekből az esetekből, és legközelebb még szorosabban markolják a lehetőséget, és élnek is vele. Rajtuk múlik. Elsősorban csak ők kovácsolhatják a szerencséjüket.

Különben meg csókoltatjuk Fortunát!

Mottó: a hír szent, a vélemény szabad

A hír: az Alba Fehérvár kosárlabdázói 18 ponttal kikaptak az Európa Kupa rajtján az orosz Nyizsnij Novgorod otthonában.

Láttuk, hallottuk: a televízió közvetítette, Dávid Kornél a kosarasokat is a soraikban tudó Alba Regia SC elnöke (a meccs szakkommentátora) meg elmondta: más ez a játék, más a sebesség, képzettebbek az ellenfél csapatának a tagjai annál, mint amihez itthon hozzászoktunk. De még mennyire másabb! Az oroszok (na jó, csak részben oroszok…) gyorsabban kapcsoltak, általában néhány tized (század) másodperccel  hamarabb érték el a labdát, ez meg elég volt, hogy ők birtokolják többet a játékszert. A fehérváriaknak akkor és ott egy jó válasza volt: Moore, Kemp, Hobbs egy az egyben verte ellenfelét, s ebből születtek a pontok. Vagy ha nem adott volt a szabálytalanságok az ellen részéről. Kár, hogy büntetőkből sokszor nem születtek pontok, a labda vagy tízszer is kiszédült a gyűrűből a dobások nyomán. És mégis… A csapat nem bukott meg, nem vallott szégyent. Még annak ellenére sem, hogy a különbség elég tetemesnek mondható. Volt tartása az együttesnek. Na ja, csakhogy: van, akinek rossz, van akinek jó a tartása és lám, ez is, az is tud járni. A csapat még lejátszik 9 meccset, elképzelhető lesz benne siker is. Őrizzék meg  a tartásukat, tegyék amit tudnak, és mindenki meglátja, később döngő(bb) léptekkel járnak majd…! 

Még hogy minden csoda három napig tart, ugyan már! Labdarúgó válogatottunk Hollandiában (le)szerepelt, azóta megvívott egy győztes csatát a világverő Andorra nemzeti csapata ellen, de még mindig a holland meccs a téma úton, útfélen. Nem szabadulunk a 8-1-es vereség rémes emlékétől. Az a meccs a hollandoknak álom, nekünk rémálom volt. Azaz a hollandoknak még csak álom sem, a pályán lévő labdarúgóik jót szórakoztak, boldogok voltak, hogy nyomasztó tét nélkül öröm focizhattak, a mieink meg csak lesték a labdát. Eleinte érdeklődve, aztán fokozatosan aggódva. Nem voltunk sehol, na. Többen kérdezik: ennyi a labdarúgásunk. Bocsánat a tiszteletlenségért, de még csak ennyi sem... A hivatását rajongásig szeretett sportújságíróként azt sem tudtam, ki az a Devecseri, és melyik csapatban játszik? Mielőtt megszólnának, megvallom, a honi bajnoki meccseket nem nézem, az újságban sem olvasom  el minden betűjét a bajnoki csatáknak. Mert csak untatna, arra meg nincs idő, hiszen az életben oly sok minden szép dolog van még. Így sport is.

Az itthonról beválogatottak többsége annyit tud, amennyit látunk tőlük, persze vannak kivételt erősítő szabályok. A külföldön játszó (?) honfitársaink. Sietve leszögezem, nem tudatosan, de a tudat allatti által irányítva a kétes helyzetekben vissza húzzák a lábukat, nem kockáztatnak. Kivéve a kivételt erősítő szabályt. Ők azok akik megsérülnek, ami nem kis vesztességgel jár a számukra. Nem feltétlen az anyagiakra gondolok, mert azt (nagyjából) a biztosító fedezi. A gond az, hogy kiesnek a játékból, és tudjuk: aki kimarad, az lemarad, és ennek már lehet anyagi vonzata is. Remélem tévedek ezt illetően..Legyen. De tessék mondani, mikor lesz e honban olyan labdarúgás, amiért érdemes stadionokat építeni, amelybe ki is mennek a zemberek, merthogy értük épül mindez? Nem inkább a szakma fejlesztésére kellene költeni a téglákra fordított milliárdjokat, mert ha e fejlődés szemmel látható, akkor a zemberek fogják kérni, óhajtani a stadionokat.

De ahhoz a gondolkodást,a  mentalitást, a labdarúgást a fejéről a talpára kellene állítani.Mert most igencsak a feje tetején áll minden! 

Mottó: a hír szent, a vélemény szabad.

A hír: a Sapa Fehérvár AV19 jégkorongcsapata történelmet írt, és először győzött a Klagenfurt otthonában.

A türelem szép emberi erény. Türelmesnek nem könnyű lenni. Napjainkban különösen nem. Rohan köröttünk a világ, mi meg csak állunk, és bámulunk, szinte beleszédülünk. Az életnek megannyi nehéz pillanata van, így az apró örömök is naggyá nőnek. Öröm lehet a szurkoló számára a sport, a kedvencek sikere. Persze a siker relatív. Példánk a jégkorong lesz, hozzunk hasonlatot e területről. A Chicago Blackhawks csapata, az NHL csúcsgárdája számára nem nagy dolog lenne a Sapa Fehérvár AV19 legyőzése, de a Sapának igenis az volt, hogy nyerni tudott Klagenfurtban, az EBEL csúcsbajnok otthonában. Na jó, kérdezhetik, de hogy jön ide a türelem, amikor e siker hallatán akár eufóriáról is beszélhetnénk? Úgy, hogy előtte három meccsből csak egy pontot szereztek a fehérváriak, és ez után, ha nem is döngve, de halkan, szinte cincogva suttogni kezdtek a vészharangok: jaj mi lesz ebből, sikertelen lesz a csapatunk? Pedig jó előre megmondták: három éves építkezés kezdődött, az első évben ne várjunk csodát. Pedig a csapat tett csodát. Emlékezzenek csak: az Ifj. Ocskay Gábor Emléktorna döntőjében svájci csapatot fektettek két vállra, az EBEL-ben meg simán verték a Vienna Capitalst. Ezek csodák. Csoda, ha türelmetlen a szurkoló? Ne legyen! Tény, a Mini Mondus városában, a világ mindenségével mérték magukat Bálizsék, de ez csak egy csoda volt. Reméljük nem három napig, hanem tovább tart majd. A hétvégén jön a Linz és a Villach. Lehet ez is, lehet az is. A sport ilyen, kiszámíthatatlan, ettől is szép. Bízzanak a csapatban, de legyenek türelmesek. Mert türelem rózsát terem. És ne feledjék: nincsen rózsa tövis nélkül… 

Vágyakozva mentünk kedd este a Prohászka templom irányába. A régóta várt Zorán koncert lesz, különleges helyszínen. Persze, hogy korán érkeztünk, hiszen szerettük volna, ha jó helyet kapunk. Nem kevés pénzért aki kapja, marja volt a székfoglaló. Szervezés, ó! Megpusziltuk ismerőseinket, aztán vagy 40 percig áhítat nélkül ücsörögtünk a kemény pad(ban)on. És végre megjelent Zorán és csapata, lelkes taps fogadta őket. Részemről akkor utoljára. Pedig kedvelem zenészként, emberként, igaz, már régóta ismerjük egymást. Művészete a fejhez, a szívhez, a lélekhez szól, intellektusa átsugárzik a hangdobozokon,élmény őt hallani. Most? Most nem volt. Ja, nem is hallottuk. Illetve hallottuk, de nem értettük. Amit hallottunk, azt meg nem értettük, hogy miért így halljuk? Visszhangzott minden, az élő beszéd valósággal hal(l)hatatlannak tetszett. Vagyis nem tetszett. Amikor beszélt az meg különösen fárasztó volt, mert legfeljebb csak sejtettük mondanivalója lényegét. Néha egy, egy villanás mutatta, olyan lenne a koncert, amilyet vártunk: varázsos, felemelő. De a technika valósággal döngölte a figyelmet, kalapáccsal ütötte a bensőt. A harmadik szám után feleségemmel indulni készültünk, mert élvezhetetlen volt az egész, jó, jó 8800 forintot fizettünk ketten a jegyért. Jobb lett volna az ablakon kidobott pénzt egy arra rászorulónak adni, legalább a segítettünk valakin érzése adott volna valami örömöt. De így? Se pénz, se posztó. Nem mentünk, mert ha mennénk, biztos megbánnánk. Megbántuk. Azt, hogy maradtunk. Tudjuk, jót akartak, Zorán mindig is kínosan vigyáz a minőségre, a nemrég vele készített interjúban mondta: zenészeivel nem csak eljátsszák a dalokat, de azzal örömöt akarnak szerezni a nézőknek. Ez most nem sikerült!. Valaki megszervezte a sorozaton belül ezt az estét és részéről kész volt minden. De! Nem lehetett volna meggyőződni arról, hogy ez a templom a magas kupolájával mennyire alkalmas az elektronikus zene (még ha unplugged jellegű is) továbbítására? Mert ha tapasztaltan megnézik (korábban több koncertjük volt templomban) egyetlen hangszer nélkül énekelt dalból is rájöhettek volna, ez a hely alkalmatlan erre. Vagy a fogadó templom részéről senki sem tudta, mi várható itt? Kérdések...

A tény ezzel szemben, sok ember kellemes várakozását rongálták (nagyon) el ezzel az estével. Mit lehet tenni?

A jövő héten megnézem az egyik dvd-jét, hogy továbbra is szeressem Zoránt. 

És az még csak pénzbe sem kerül...!